Öt

[Részlet Martin Gregory naplójából]

November 22., szerda

Este 11:45 ~ Végre megtaláltam, amit kerestem. A padlás egyik sarkában hevert, egy kazal régi Life magazin alatt: egy tudományos enciklopédia, amit még gyerekként olvasgattam, amikor a Fülöp-szigeteken éltünk. A környező világ csodáinak 251. oldalán ez áll:

„A kristály szilárd vagy esetenként folyékony halmazállapotú anyag, amelyben az atomok rendkívül rendezetten helyezkednek el (hasonlóan egy felhőkarcoló szerkezetéhez). Az üveg ugyanakkor kaotikus anyag, amelyben az atomok és molekulák rendezetlenül szóródnak szét. (…) A legtöbb, úgynevezett »kristálycsillár« valójában csiszolt üvegből készül, magas ólomtartalommal. „

Ezt ki fogom vágni, és elküldöm Somerville-nek egy levelezőlapon. Hazudik a hiányzó függőről. Ez is csak egy a trükkjei közül, hogy visszacsalogasson a terápiába. Nem hiszi el, hogy nálam van a kristály, és tudja, hogy nem vittem el semmit a házából. Csak ki akar csikarni belőlem valamilyen reakciót. Miért nem tudja elfogadni a tényt, hogy már nincs rá szükségem? Mert így van: többé már nincs rá szükségem. Szabad vagyok, Somerville: végre valahára megszabadultam magától!

Talán Pénelopénak van igaza, és el kéne tűnnünk innen, mielőtt Somerville megpróbálkozik valamivel.

Úgy döntöttem, hogy ma éjjel idefent alszom. Anna már lefeküdt, mire hazaértem, úgyhogy semmi értelme megzavarnom.

* * *

Hajnali 2 óra 10perc – Nagyjából fél órája lementem a konyhába, hogy csináljak magamnak egy szendvicset, és igyák egy pohár tejet. Nem tudtam aludni: csak feküdtem ott, és Penelope járt a fejemben, meg a rózsa…

Amikor végeztem az evéssel, és épp a hűtőajtót csuktam be, hirtelen ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy felrohanjak a padlásra, és megnézzem a kristályt. Csak látni akartam újra, és érezni azt a hűvös, megnyugtató súlyt a kezemben.

Kikapcsoltam a riasztórendszert a lépcső alatti irányítópanelen, majd feljöttem ide. Egyenesen a széfhez mentem, kinyitottam, és kivettem a kristályt – még mindig a bőrdarabba csomagolva –, aztán a kupolán át kimásztam a tetőre. Csodálatos volt odakint, klasszikus őszi éjszaka: hideg és tiszta. Az ég mély, fluoreszkáló kékje csillagokkal volt telehintve. Elnéztem a völgy fölött, és mélyen a tüdőmbe szívtam az egészet, aztán kivettem a kristályt bőrtakarójából, és feltartottam az éjszakába, ahogy Magnus tette egykor. Megint láttam, hogyan fogja fel a csillagok fényét, és hogyan tükrözi át halvány, csillogó sugaraikat valamennyi lapjára és prizmájára, mígnem úgy tűnt, mintha az összes csillagfény a központi síkja mentén gyűlne össze egyetlen hihetetlen fényerejű, ezüstös szálban. Sokáig csak álltam ott, szépségében gyönyörködve.

Ahogy figyeltem, a kristály mintha hűvösebbé vált volna a kezemben. Az ezüst csillagfényszál fénye erősödni kezdett, csaknem izzásig, majd hirtelen olyan ragyogóvá vált, hogy már képtelen voltam ránézni, és el kellett takarnom a szemem a szabadon maradt karommal. Ekkor értettem meg, hogy a világegyetem összes fénye egyesül a kezemben, és hogy a kristályt fáklyaként tartom fel a sötétséggel szemben, amely másképp az egész teremtést elnyelné.

Abban a pillanatban tudtam, hogy engem jelöltek ki erre a posztra. Újból elszólítottak, hogy én legyek a fény őre, ahogy az ősi Kendalokat – a Völgy őrzőit, a Kristály letéteményeseit – szólították el annak idején, egészen addig a végzetes éjszakáig, amelyen elárultam megszentelt bizalmukat. Fenyegető veszély idején szólítanak, hogy őrizzem és tápláljam a lelkiismeret lángját az emberek között, és a kristály erejével megakadályozzam a nukleáris holokausztot, amely azzal fenyeget, hogy minden életet kipusztít a földön.

Hihetetlenül magányosnak éreztem magam a rám szakadó felelősség hatalmas súlya alatt, de egyben eltöltött az öröm és a végzetem felemelő érzete. Engem, Martin Gregoryt választottak, hogy az emberiség megmentője legyek.

Életemben először világosan láttam, hogy mit kell tennem… És ekkor megértettem, hogy a szeretet – a megrögzött szükséglet, hogy az élet hiábavalóságait a Végtelenhez láncoljuk – nem egyéb, mint az egyedüllét vágya.

Ahogy a tetőn álltam, hátam mögött a toronyban égő lánggal és az ég háttere előtt kirajzolódó, kétszarvú félholddal, rájöttem: nem lehetett véletlen, hogy Annával éppen ebbe a házba költöztünk; ahogy az sem, hogy hazahozhattam a kristályt az Elveszett Remény tárnájából. Kendallá válásom feltételei ugyan itt, Bedfordban teremtődtek meg, ám hatalmam – és a kristály hatóköre – immár az egész világra kiterjedt.